Csoportfinanszírozás: a törvényi változás ellenére is a konzervatív megközelítés javasolt

Menedzsment meetingek gyakori kérdése, hogy miután 2019. december 26-ai hatállyal módosult a Hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII törvényben (Hpt) meghatározott csoportfinanszírozás definíciója, lehetővé válik-e csoportfinanszírozási struktúrákban az anyavállalatok, illetve ingatlanalapok által történő fejlesztési vagy eszközbeszerzési célú hitelezés. Több cikk is született, amelyek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a módosítás megkönnyíti a csoportfinanszírozásban gondolkodó vállalatcsoportok életét, mert mind a törvényalkotó, mind a Felügyelet részéről addig elvárt azonnali fizetőképesség biztosításán túlmenően további jogalapot biztosít majd egyéb – a fentieknél szélesebb körű – finanszírozási célok megvalósításához. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, megmutatjuk, miért.

A pénzügyi közvetítőrendszert, valamint az államháztartást és a gazdasági stabilitást érintő egyes jogszabályok módosításáról szóló 2019. évi CXVIII. törvény 108. § a) pontja 2019. december 26-ai hatállyal módosította a Hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII törvényben (Hpt) meghatározott csoportfinanszírozás definícióját. Eszerint a Hpt 6. § (1) bekezdésének 11. pontjában „a likviditás biztosítása érdekében” szövegrész helyébe a „likviditási vagy allokációs célú” szöveg lépett. Gyakran felmerül a kérdés, hogy a módosítás alapot adhat-e csoportfinanszírozási struktúrákban az anyavállalatok és ingatlanalapok által történő fejlesztési vagy eszközbeszerzési célú hitelezésre. A Felügyelet olvasatában a korábbi szabályozás alapján ez nem volt megengedett: a likviditás biztosítása érdekében végrehajtott közös művelet lényegében kimerült a Hpt. 79.§. (1) bek.-ből levezethető azonnali fizetőképesség biztosításában. Mint egyik erre vonatkozó állásfoglalásában az MNB kifejti, az eszközvásárlás forrását biztosító hitelek – hacsak nem kifejezetten a likviditás növelését célzó eszközök megvásárlásáról van szó –, illetve a különböző beruházási hitelek több okból sem tekinthetőek likviditási hitelnek. Egyrészt mert alapvetően nem a már meglévő pénzügyi kötelezettségvállalások határidőben történő teljesítését segítik elő, másrészt mert nem a mindennapos folyamatos üzletmenet fenntartását, a mindenkori fizetőképességet és likviditásbeli ellátottságot biztosítják, hanem olyan további kötelezettségek vállalásához teremtik meg a pénzügyi feltételeket, amelyekhez egyébként nem áll rendelkezésre elegendő tőke. Tehát a beruházási és eszközvásárlási hitelezés már kívül esett a csoportfinanszírozás fogalmi körén, pedig erre, – szabad anya-, illetőleg leányvállalati forrás esetén – továbbra is volna igény.
A korábbi szabályozás „likviditási biztosítása érdekében” szűkítő megközelítéséhez képest az „allokációs célú” fordulat első olvasatra valóban megengedőnek tűnik, azonban, hogy konkrétan mit is jelent ez, nehéz körvonalazni. (i) Jelenlegi ismereteink szerint a novella megjelenése óta az Igazságügyi Minisztérium nem adott ki jogértelmezést a fenti rendelkezéshez kapcsolódóan (a törvényjavaslatban írt „Szövegcserés módosítások” gyakorlati magyarázatnak meglehetősen szűkszavú), és (ii) a Felügyelet honlapján sem áll rendelkezésre olyan állásfoglalás, amely az „allokációs célú” fordulat tartalmát/fogalmát, vagy gyakorlati határvonalait elemezné. Ez utóbbi érthető, hiszen az MNB nem törvényi szintű jogalkotó, ezért sem önálló jogértelmezést, sem magyarázatot nem fűzhet a törvénymódosításhoz. Konkrét kérdés pedig, úgy látszik, ebben a tárgykörben eddig még nem érkezett az MNB-hez.
A fentiek alapján továbbra is az óvatosság elve tűnik a legkifizetődőbbnek, mert nem célszerű, ha a piaci szereplők olyan gyakorlatokat alakítanak ki, amely a szigorúan vett Felügyeleti engedélyeztetési gyakorlattal szembe megy. Eszerint, ha egy cégcsoport a klasszikus csoportfinanszírozási tevékenységeken (likviditás-/azonnali fizetőképesség biztosítás, cash-pooling, stb.) túlnyúló finanszírozásban gondolkozik, a legjobb, ha erre a célra külön entitást hoz létre, amely az adott tevékenység végzéséhez illeszkedő engedélyt szerez a Felügyelettől. Ezzel az általuk végzett finanszírozás(oka)t felügyeleti látókörbe helyezik, amellyel a jogsértés kockázata lényegesen csökkenthető.
További érv az óvatosság mellett, hogy a Felügyelet vizsgálati jogosítványai a csoportfinanszírozási tevékenységgel kapcsolatban jelenleg is adottak. Ezeket a vizsgálatokat a Felügyelet mindig a hatályos jogszabályi környezet, illetve annak jogalkotói magyarázata, valamint az ezekkel kapcsolatban kialakított állásfoglalások/jogértelmezések keretei között hajtja végre. Ezért amíg ki nem alakul a vonatkozó szabályozói gyakorlat, a piaci szereplők saját felelőssége, hogy az allokációs novellával kapcsolatban milyen álláspontra helyezkednek.
Ha a fenti összefoglalóból indulunk ki, úgy látszik, nem marad más, mint a konzervatív megközelítés, amely alapján csupán feltételezhető, hogy a gyakorlat nem fogja ezt a szabályt teljes liberalizációként értelmezni. Vagyis a csoporttagok továbbra sem fogják eszközbeszerzési, valamint beruházási célokra használni a fenti kiegészítést, mert az „allokációs célú” fordulat szó szerinti értelmezése erre nem látszik elegendőnek.
Véleményünk szerint ezért hasznosnak bizonyulna egy, a módosítással kapcsolatos törvényalkotói magyarázat/kommentár mind a Felügyelet, mind a piaci szereplők, mind pedig a joggyakorlat számára. Ennek segítségével ugyanis a vázolt értelmezési bizonytalanságok, valamint a csoportfinanszírozásra vonatkozó Felügyeleti vizsgálatok eredményeként esetenként kiszabható jövőbeli bírságok (nem beszélve a további jogkövetkezményekről) nagymértékben elkerülhetőek lennének.